Szerelem? Hallottam már róla. Romantikus filmek, nagy egymásratalálások, és a végén a csók. Valahogy ilyennek képzeltem. A nyálas, csöpögős történetekben ez valahogy mindig egyszerűnek tűnt, mert a végén mindig megvolt a happy end. De aztán rá kellett jönnöm, a valóságban ez nem ilyen egyszerű.

Az egész valahogy 13 évesen kezdődött. Visszahúzódó, félénk kislány voltam. De aztán megláttam Őt, az Elsőt. És tudtam, hogy most valami elkezdődött. Felkeltette az érdeklődésem a fiúk iránt, már nem csak azokat az idegesítő fazonokat láttam bennük. Persze ez akkor még ennyire nem tudatosult bennem. Az egész valahogy sokkal egyszerűbb volt, mint most.

- Járunk? - kérdezte az Első.

Mire én, hiszen ez volt szívem legfőbb vágya: - Igen.

És máris egy pár voltunk. Boldogság. :)

De hogy a romantikus filmekkel keressünk holmi párhuzamot is, mindig el kell érkezni a bonyodalomhoz, ahol eldől, hogy túléljük-e a problémákat, avagy sem. Na vajon mi lehet a probléma forrása egy 13 éves kislánynál?! Természetesen a szülők. Elsőszülött gyermekükként engem ért ama megtiszteltetés, hogy el kellett fogadtatnom féltő szüleimmel azt a tényt, hogy már nem is vagyok olyan kislány. De nem sikerült. Legalábbis nem olyan gyorsan, mint szerettem volna. Nem engedték, hogy járjak egy fiúval, hisz oly fiatal vagyok még. És akkor kezdődött a makacsság és a titkolózás. Nem érdekelt amit a szüleim mondtak, már csak azért is. De az orruk alá azért mégse dörgölhettem, ahhoz túl félénk voltam. Helyette maradtam a titkos találkáknál, a loptt perceknél. Nincs is ennél romantikusabb, nemde?

Azonban egyszer minden szerelmi történet véget ér, így vagy úgy, de minden mesét le kell zárni valahogy. Az én mesémnek a másik osztály csodaszép szőke lánya vetett véget. És ezzel meg is volt az első szerelmi bánatom és csalódásom.

Megosztás a facebookon